Mikor valaki új helyre érkezik nem csak a bőröndjeit pakolja ki, hanem kicsit az életét is elő kell csomagolnia. Kicsavarja minden szokását a buborékfóliából, és otthonossá rendezi velük az új teret. Óvatosan kipróbálja őket elébb, s ha működni látszanak, addig ismételgeti újra meg újra, míg ismerős érzés nem keríti hatalmába. Ez a folyamat nálam három hetet vett igénybe, ami egy átlagos költözésnek mondható.
Persze néhány dolog – akárhogy próbálkoztam – valahogy nem akar elférni sehol az új közegemben, így a vele eddig eltöltött időbe új elfoglaltságokat voltam kénytelen illeszteni. Így alakult ki a napi rutin.
Előzetes terveimmel ellentétben például sokat járom a cardiffi utcákat, mert minden szürkeségük ellenére különös bájuk van. A nyüzsgő belváros, kedves üzleteivel, a marcona kastély, ami a középkor óta áll sértetlenül hatalmas parkja közepén, vagy akár a tengerpart, mind-mind olyasmi, amit megéri gyakran körül keringeni.

Az impozáns épületek között még egy igazán üde látványosság lapul meg: a fű. Gyanúsan olyan, mint amilyennek Arany János balladájában mindnyájan képzeltük Edward király lovának patái alatt bujállani. Milliónyi aprócska él gyönyörű, smaragdzöld tengerárja.
Miközben e sorokat írom bántó kontrasztként jelenik meg lelki szemeim előtt a magyar fű depresszió színe, ami olyan undokság, hogy sokszor már ki sem írják az otthoni parkokban, hogy „fűre lépni tilos”, mert amúgy sincs kedve hozzá senkinek.

Persze az itteni zöld burjánzása inkább szükségszerűség, semmint talányos jelenség, hiszen annyit esik az eső, hogy már az is kisebb csodaszámba megy, hogy mi magunk nem hoztunk eddig leveleket.

E jelenségnek persze árnyoldala is van, hiszen nagyon-nagyon nehéz miatta ruhákat szárítani: A csapadék folytonos hullása magas nedvességtartalmat kölcsönöz a levegőnek, így az elpárologni képtelen víz egy nappal később is domesztikált eső módjára csöpörészik a szárítón lógó, mosott ruhákból.
Az egészet úgy lehetne legjobban körülírni, mintha Nagy-Britannia egy olyan óriási mosógép volna, amit a program lejárta után sosem rámolnak ki időben hanyag tulajdonosai, így minden megsavanyodik benne.

Mikor Cardiff utcáit járom, még mindig ámulok a nagy, harsányZÖLD területek láttán, de mégis borzasztó, hogy az utcán majd' mindenki bűzlik. Amíg otthon (Magyarországon) tisztított ruhaneműből öltözködtem, szentül hittem is, hogy a walesiek azért ilyen áporodott emberek, mert a sok eső hatására annyira megundorodtak a víztől, hogy már a zuhany alatt sem hajlandók megázni többé.

Bizonyára még kisgimnazista korából mindenki ismeri hogy zajlik egy új tanuló érkezése attól kezdve, hogy bejelentik a jöttét. 1.) Első lépésben mindenki elképzeli magának, s összevesznek a fiúk és a lányok, hogy Veronika London vagy Ryan Gosling megjelenése várható-e inkább. 2.) Nem sokkal később aztán elkezdenek szivárogni az információk és kiderül, hogy dagadtas neve van. Ez persze csak átmenetileg töri le a várakozók lelkesedését, szóval a harmadik fázisra – 3.) a próbahetes debütre – újra tetőfokára hág a hangulat, annak érdekében, hogy a realitások szinte hangot hallatva törjék le az elvárások égbenyúló ágait, és teljes legyen a letargia, mikor belép az a halk szavú szürke kisegér leányka (aki ilyenkor mindig belép), s hatalmas szemüvege mögül azt találgatja vajon mit kéne tennie ahhoz, hogy megfeleljen ennek a sok embernek.

A feladat részéről persze csak látszólag teljesíthetetlen. A lányok ugyanis, akik bár Ryan Goslingot várták, de már attól is boldogok ilyenkorra, hogy nem Veronika London csatlakozott az osztályhoz, befogadják maguk közé a megelőző napokban elveszetten kerengő új jövevényt, aki hamarosan csak egy lesz azon arcok egybefüggő sorában, kikre hitetlenkedőn vihogva mutogatnak az osztályképünket megkaparintó külsős barátaink: „Ilyen fejekkel jártál te egy osztályba?!”

London egy fantasztikus város, ahol az ember nemcsak leejti az állát, de ott is hagyja örökre. Nagy részben azért, mert gyönyörű, de még mindig nem elhanyagolható mértékben azért is, mert semmi kedve visszamenni érte abba a húsdarálóba! A minden frontról folyamatosan áradó ingerek valósággal kisütik az emberi agyat, és a tömeg által megkövetelt folyamatos koncentráció ellehetetleníti, hogy séta közben elbambuljunk, mintegy pihenésképpen.

A walesi buszon zötykölődve (a többi "osztálytársammal", a turistákkal ellentétben) egyetlen elvárást fogalmaztam meg magamban a következő félévben hometownomként szolgáló várossal szemben: ne legyen olyan, mint London! Így fordulhatott elő, hogy mikor a busz begördült a pályaudvarra, én leszálltam, és kitörő örömmel fogadtam az előttem álló dagadtas nevű, szürke, szemüveges Cardiffot.
Hazafelé tartva elégedetten vetettem magam uncsi utcái közé, és fülig érő szájjal vettem számba az út mentén jobbra-balra (mindenütt!!), mi mindent nemakarok majd megnézni az előttem álló félév során;)

Londonnal kapcsolatban fontos szót ejteni egy olyan jellegzetességről, mely legalább annyira részévé vált a városképnek, mint a taxik és a piros emeletes buszok, csak sokkal kevésbé elragadó azoknál.

Ez a valami nem más, mint a fogalomromboló méretű TÖMEG (így, csupa nagybetűvel). Egy ilyen TÖMEG akkor jön létre, ha tízmillió ember, élete természetes ritmusában, a város néhány pontján szükségszerűen egyszerre kíván átáramlani, és ez pont egybeesik azon helyszínekkel, melyeket a látogatók – a világ legnépszerűbb turistacélpontjában – MINDENÁRON felkeresnek.
A jelenség a melegebb hónapokban csúcsosodik ki igazán, mikor az eleve népes London utcáin az újabb néhány millió városnéző megjelenése azt a hatást kelti, mintha az utcai jelenlétnek egyéb oka nem is lenne, mint tömeget alkotni (az e téren elért sikerek méretéből kiindulva). Mintha az emberek minden egymás közti, szabad helyet kitöltve, szándékosan arra törekednének, hogy egy bizonyos kritikus tömeget elérve egyetlen, nagy, hömpölygő húsmasszává forrhassanak össze. 

Persze szándékosságról szó sincsen, sőt valójában mindenki szenved tőle, mert a jelenségnek a körülvettség folyamatos, fullasztó érzésén kívül is számtalan negatív hozadéka van a mindennapokban.
E hatások közül pedig vitathatatlanul az a legidegesítőbb, hogy az égegyadta világon mindenre várakozni kell. A zebránál, a buszra szállásnál… ha valaki (ne adj isten) vásárolna, a pénztárak mellett már az üzletbe való bejutásért is sorba kell állnia, ahogy a polcok előtt, egy termék leemelésének lehetőségéért is.
Külön érdekesség szintén a vásárlás esetében, hogy mivel a sorban állás az élet minden területére beékelődött, maga a fogalom egész egyszerűen alkalmatlanná vált reprezentálni a várakozásnak azt az új szintjét, amivé a jelenség eredeti közegében, a londoni boltok kasszáinál evolválódott:
tudományos tény (brittudósok megállapították :) ), ha a belvárosi boltok soraiban a jelenleginél egy fokkal is szorosabban zsúfolódnának össze az emberek, az már intim együttlétnek minősülne (de a felvágósabbak valószínűleg már most is így kezelik), ha pedig nem egymás mögött állnának, valószínűleg fesztivállá lehetne nyilváníttatni.

Egy szó, mint száz, minek is ragozzam, London zsúfolt. S bár amíg ott voltam nem igazán tűnt fel, de a Cardiffba tartó buszjáraton rám törő megkönnyebbülés ráébresztett, hogy mennyire igénybe vett a puszta jelenlét is ebben az óriási, míves hangyabolyban.

Egy kínai férfi okkal borzalmas angolsággal szólított fel távozásra Saint Pancras állomásról. Az épületből kiérve London városa sietett elém. A körém sereglő épületek robosztus testén alakformáló fehérneműhöz hasonló hatású, cizellált, vékony faragások futottak végig, mitől stabil, vaskos alapzatuk ellenére kecsesen nyúlánknak tűntek. A belőlük összeálló utcák pedig egyszerre próbáltak meg (sokad magammal együtt) beszippantani.

Ritkán hat rám ilyen erőteljesen az új környezet, mint ahogy itt történt. A klasszikus belváros legkisebb mellékutcája is olyan letaglózó intenzitással árasztja magából azt a(z elvárásokkal teljesen egybevágó) brit életérzést, hogy még az olyan tősgyökeres nem angol is, mint én brit lobogóba bugyolált jókedvvel, ösztönösen irányba áll a Buckingham-palota felé és megindul esküt tenni II. Erzsébet királynő őfelségének a Yorkshire pudding és medvekszőrkucsmák szellemei által vezérelve.

Látogatásom idején a köztudatban tipikusként élő (napjainkban egyre ritkábban megfigyelhető) angol időjárás tartotta magát végig. A szürkefoltos, borúsan világító ég, a róla földig lógó, ritkás esőcseppekkel – mely az oda úton Kölnnek és Brüsszelnek is borzasztóan előnytelenül állt – London széles vállaira vetve különös szépséget kölcsönzött a városnak, mely oly ellenállhatatlan természetességgel illegette magát benne, mintha csak minden háza és sikátora címlapfotózásra készülne az európai fővárosok képzeletbeli divatlapjának.

Készítettem néhány képet magam is a turisták sokaságának szelfibotjairól, a csapadékkal aláhulló vakuvillanások pillanatnyi szüneteiben. Jók lettek. Sőt, kiválóak! London talán a legfotogénebb város, amit valaha láttam, elvétve lehet csak rossz fotót csinálni róla. Meglepő módon azonban éppen a főbb turistalátványosságok teszik ki ezen képek (a rossz fotók) halmazának jórészét. A Buckingham-palota csodás parkban állva, egy szocialista emlékmű elszántságával próbál tekintélyt sugározni, de nem több sikerrel, mint haragos konyhás néni a sulimenzán, fakanállal virsliujjai között. A Westminster Abbey és a London Eye is hasonló csalódást okoztak. Egyedül a parlament, és legendás óratornya az Elizabeth (benne a Big Ben haranggal) voltak, amiken nem nőtt túl saját hírnevük, s pompás tornyaik ámulva mászta meg minden körülálló bámész tekintete.

Mikor beérkezett a vonat, volt egy kis időm elmerengeni a kiszállás után elém táruló látványon. Az új helyre érkező ember szeme csak úgy ugrál körbe-körbe a környezet különféle elemein, hogy találjon végre valamit, ami annyira markáns, hogy hajlandó első képkockaként továbbítani az agynak, hogy az benyomásként elraktározhassa. Saint Pancras állomás (ahová tizenegy óra vonatutat követően érkeztem meg) egy fedett, belülről jellegtelen épület, így a tekintetem végül, utolsó mentsvárként a körülöttem hömpölygő tömegben kivehető tipikus angol arcokon állapodott meg. Figyeltem az átlagon bevásárlószatyor, az elegánsabbon bőrtáska alakú fejek miként húzódnak kedves, előzékeny mosolyra, mikor összetalálkoznak, s a hozzájuk tartozó gazdatesteket, ahogy finom kézmozdulatokkal jelezve engednek utat a másiknak.

A következő, ami szembe szökik a sok külföldinek látszó, mégis egészen biztosan hazaérkező utas, akik ebben a minőségükben túlzóan nagy forgatagot képeztek.

Saint Pancras állomásról is – merengésemből kizökkentve – egy kínai férfi szólított fel távozásra borzalmas angolsággal, kinek ruházatából azonnal látni lehetett, hogy a vasút alkalmazásában áll, így nem tanácsos kérésének ellenállni. Ő adta a legelső leckét arról, hogy Londonban tökéletes angolsággal találkozni igazi kuriózum, hiszen a város tízmilliós lakosságának több mint felét azok a bevándorlók adják, akik kijavítani nemigen tudják egymást, csak az ő saját hibáik átvételére biztatni a beszélgetés többi résztvevőjét. Éppen ezért viszont mára szinte bármit bárhogy szabad mondani, ha a közlés az érthetőség határain belül marad; senki sem fog (a sok ázsiai bevándorlóra való tekintettel nem a „ferde szemmel nézni” kifejezést használom itt) fennakadni egy pillanatra sem.

A jelenség furcsán hat(hat), de a magyarázata egyébként roppant prózai: a brit társadalom csupán első látszatra színes, valójában viszont az alján ülepedett le mindaz, ami kívülről beszivárgott, míg a tetején a született britek úszkálnak, életük magától értetődő könnyedsége által fenntartva. Az élesen kirajzolódó válaszvonal mentén pedig két külön világra hasadt London. Az egyiket a britek élik, a másikat pedig mindenki más. A nyelvben megfigyelhető degenerációk rendkívüli térnyerését pedig éppen ez a jelenség táplálja, azaz egész pontosan annak köszönhető, hogy az Egyesült Királyság fővárosában csak külföldi születésűekkel találkozik az ember (ha maga is az), míg az angolokat csak látni lehet, ahogy az utcán elviharzanak szép öltönyeikben, hetyke járásukkal, kezükben és nyakukon lóbált aktatáskákkal, s eltűnnek a csillogó felhőkarcolókban, ami megmaradt az ő hamisítatlan és tisztán hazai Londonjuknak.