Mikor valaki új helyre érkezik nem csak a bőröndjeit pakolja ki, hanem kicsit az életét is elő kell csomagolnia. Kicsavarja minden szokását a buborékfóliából, és otthonossá rendezi velük az új teret. Óvatosan kipróbálja őket elébb, s ha működni látszanak, addig ismételgeti újra meg újra, míg ismerős érzés nem keríti hatalmába. Ez a folyamat nálam három hetet vett igénybe, ami egy átlagos költözésnek mondható.
Persze néhány dolog – akárhogy próbálkoztam – valahogy nem akar elférni sehol az új közegemben, így a vele eddig eltöltött időbe új elfoglaltságokat voltam kénytelen illeszteni. Így alakult ki a napi rutin.
Előzetes terveimmel ellentétben például sokat járom a cardiffi utcákat, mert minden szürkeségük ellenére különös bájuk van. A nyüzsgő belváros, kedves üzleteivel, a marcona kastély, ami a középkor óta áll sértetlenül hatalmas parkja közepén, vagy akár a tengerpart, mind-mind olyasmi, amit megéri gyakran körül keringeni.

Az impozáns épületek között még egy igazán üde látványosság lapul meg: a fű. Gyanúsan olyan, mint amilyennek Arany János balladájában mindnyájan képzeltük Edward király lovának patái alatt bujállani. Milliónyi aprócska él gyönyörű, smaragdzöld tengerárja.
Miközben e sorokat írom bántó kontrasztként jelenik meg lelki szemeim előtt a magyar fű depresszió színe, ami olyan undokság, hogy sokszor már ki sem írják az otthoni parkokban, hogy „fűre lépni tilos”, mert amúgy sincs kedve hozzá senkinek.

Persze az itteni zöld burjánzása inkább szükségszerűség, semmint talányos jelenség, hiszen annyit esik az eső, hogy már az is kisebb csodaszámba megy, hogy mi magunk nem hoztunk eddig leveleket.

E jelenségnek persze árnyoldala is van, hiszen nagyon-nagyon nehéz miatta ruhákat szárítani: A csapadék folytonos hullása magas nedvességtartalmat kölcsönöz a levegőnek, így az elpárologni képtelen víz egy nappal később is domesztikált eső módjára csöpörészik a szárítón lógó, mosott ruhákból.
Az egészet úgy lehetne legjobban körülírni, mintha Nagy-Britannia egy olyan óriási mosógép volna, amit a program lejárta után sosem rámolnak ki időben hanyag tulajdonosai, így minden megsavanyodik benne.

Mikor Cardiff utcáit járom, még mindig ámulok a nagy, harsányZÖLD területek láttán, de mégis borzasztó, hogy az utcán majd' mindenki bűzlik. Amíg otthon (Magyarországon) tisztított ruhaneműből öltözködtem, szentül hittem is, hogy a walesiek azért ilyen áporodott emberek, mert a sok eső hatására annyira megundorodtak a víztől, hogy már a zuhany alatt sem hajlandók megázni többé.