Bizonyára még kisgimnazista korából mindenki ismeri hogy zajlik egy új tanuló érkezése attól kezdve, hogy bejelentik a jöttét. 1.) Első lépésben mindenki elképzeli magának, s összevesznek a fiúk és a lányok, hogy Veronika London vagy Ryan Gosling megjelenése várható-e inkább. 2.) Nem sokkal később aztán elkezdenek szivárogni az információk és kiderül, hogy dagadtas neve van. Ez persze csak átmenetileg töri le a várakozók lelkesedését, szóval a harmadik fázisra – 3.) a próbahetes debütre – újra tetőfokára hág a hangulat, annak érdekében, hogy a realitások szinte hangot hallatva törjék le az elvárások égbenyúló ágait, és teljes legyen a letargia, mikor belép az a halk szavú szürke kisegér leányka (aki ilyenkor mindig belép), s hatalmas szemüvege mögül azt találgatja vajon mit kéne tennie ahhoz, hogy megfeleljen ennek a sok embernek.
A feladat részéről persze csak látszólag teljesíthetetlen. A lányok ugyanis, akik bár Ryan Goslingot várták, de már attól is boldogok ilyenkorra, hogy nem Veronika London csatlakozott az osztályhoz, befogadják maguk közé a megelőző napokban elveszetten kerengő új jövevényt, aki hamarosan csak egy lesz azon arcok egybefüggő sorában, kikre hitetlenkedőn vihogva mutogatnak az osztályképünket megkaparintó külsős barátaink: „Ilyen fejekkel jártál te egy osztályba?!”
London egy fantasztikus város, ahol az ember nemcsak leejti az állát, de ott is hagyja örökre. Nagy részben azért, mert gyönyörű, de még mindig nem elhanyagolható mértékben azért is, mert semmi kedve visszamenni érte abba a húsdarálóba! A minden frontról folyamatosan áradó ingerek valósággal kisütik az emberi agyat, és a tömeg által megkövetelt folyamatos koncentráció ellehetetleníti, hogy séta közben elbambuljunk, mintegy pihenésképpen.
A walesi buszon zötykölődve (a többi "osztálytársammal", a turistákkal ellentétben) egyetlen elvárást fogalmaztam meg magamban a következő félévben hometownomként szolgáló várossal szemben: ne legyen olyan, mint London! Így fordulhatott elő, hogy mikor a busz begördült a pályaudvarra, én leszálltam, és kitörő örömmel fogadtam az előttem álló dagadtas nevű, szürke, szemüveges Cardiffot.
Hazafelé tartva elégedetten vetettem magam uncsi utcái közé, és fülig érő szájjal vettem számba az út mentén jobbra-balra (mindenütt!!), mi mindent nemakarok majd megnézni az előttem álló félév során;)
