Egy kínai férfi okkal borzalmas angolsággal szólított fel távozásra Saint Pancras állomásról. Az épületből kiérve London városa sietett elém. A körém sereglő épületek robosztus testén alakformáló fehérneműhöz hasonló hatású, cizellált, vékony faragások futottak végig, mitől stabil, vaskos alapzatuk ellenére kecsesen nyúlánknak tűntek. A belőlük összeálló utcák pedig egyszerre próbáltak meg (sokad magammal együtt) beszippantani.
Ritkán hat rám ilyen erőteljesen az új környezet, mint ahogy itt történt. A klasszikus belváros legkisebb mellékutcája is olyan letaglózó intenzitással árasztja magából azt a(z elvárásokkal teljesen egybevágó) brit életérzést, hogy még az olyan tősgyökeres nem angol is, mint én brit lobogóba bugyolált jókedvvel, ösztönösen irányba áll a Buckingham-palota felé és megindul esküt tenni II. Erzsébet királynő őfelségének a Yorkshire pudding és medvekszőrkucsmák szellemei által vezérelve.
Látogatásom idején a köztudatban tipikusként élő (napjainkban egyre ritkábban megfigyelhető) angol időjárás tartotta magát végig. A szürkefoltos, borúsan világító ég, a róla földig lógó, ritkás esőcseppekkel – mely az oda úton Kölnnek és Brüsszelnek is borzasztóan előnytelenül állt – London széles vállaira vetve különös szépséget kölcsönzött a városnak, mely oly ellenállhatatlan természetességgel illegette magát benne, mintha csak minden háza és sikátora címlapfotózásra készülne az európai fővárosok képzeletbeli divatlapjának.
Készítettem néhány képet magam is a turisták sokaságának szelfibotjairól, a csapadékkal aláhulló vakuvillanások pillanatnyi szüneteiben. Jók lettek. Sőt, kiválóak! London talán a legfotogénebb város, amit valaha láttam, elvétve lehet csak rossz fotót csinálni róla. Meglepő módon azonban éppen a főbb turistalátványosságok teszik ki ezen képek (a rossz fotók) halmazának jórészét. A Buckingham-palota csodás parkban állva, egy szocialista emlékmű elszántságával próbál tekintélyt sugározni, de nem több sikerrel, mint haragos konyhás néni a sulimenzán, fakanállal virsliujjai között. A Westminster Abbey és a London Eye is hasonló csalódást okoztak. Egyedül a parlament, és legendás óratornya az Elizabeth (benne a Big Ben haranggal) voltak, amiken nem nőtt túl saját hírnevük, s pompás tornyaik ámulva mászta meg minden körülálló bámész tekintete.
