Londonnal kapcsolatban fontos szót ejteni egy olyan jellegzetességről, mely legalább annyira részévé vált a városképnek, mint a taxik és a piros emeletes buszok, csak sokkal kevésbé elragadó azoknál.

Ez a valami nem más, mint a fogalomromboló méretű TÖMEG (így, csupa nagybetűvel). Egy ilyen TÖMEG akkor jön létre, ha tízmillió ember, élete természetes ritmusában, a város néhány pontján szükségszerűen egyszerre kíván átáramlani, és ez pont egybeesik azon helyszínekkel, melyeket a látogatók – a világ legnépszerűbb turistacélpontjában – MINDENÁRON felkeresnek.
A jelenség a melegebb hónapokban csúcsosodik ki igazán, mikor az eleve népes London utcáin az újabb néhány millió városnéző megjelenése azt a hatást kelti, mintha az utcai jelenlétnek egyéb oka nem is lenne, mint tömeget alkotni (az e téren elért sikerek méretéből kiindulva). Mintha az emberek minden egymás közti, szabad helyet kitöltve, szándékosan arra törekednének, hogy egy bizonyos kritikus tömeget elérve egyetlen, nagy, hömpölygő húsmasszává forrhassanak össze. 

Persze szándékosságról szó sincsen, sőt valójában mindenki szenved tőle, mert a jelenségnek a körülvettség folyamatos, fullasztó érzésén kívül is számtalan negatív hozadéka van a mindennapokban.
E hatások közül pedig vitathatatlanul az a legidegesítőbb, hogy az égegyadta világon mindenre várakozni kell. A zebránál, a buszra szállásnál… ha valaki (ne adj isten) vásárolna, a pénztárak mellett már az üzletbe való bejutásért is sorba kell állnia, ahogy a polcok előtt, egy termék leemelésének lehetőségéért is.
Külön érdekesség szintén a vásárlás esetében, hogy mivel a sorban állás az élet minden területére beékelődött, maga a fogalom egész egyszerűen alkalmatlanná vált reprezentálni a várakozásnak azt az új szintjét, amivé a jelenség eredeti közegében, a londoni boltok kasszáinál evolválódott:
tudományos tény (brittudósok megállapították :) ), ha a belvárosi boltok soraiban a jelenleginél egy fokkal is szorosabban zsúfolódnának össze az emberek, az már intim együttlétnek minősülne (de a felvágósabbak valószínűleg már most is így kezelik), ha pedig nem egymás mögött állnának, valószínűleg fesztivállá lehetne nyilváníttatni.

Egy szó, mint száz, minek is ragozzam, London zsúfolt. S bár amíg ott voltam nem igazán tűnt fel, de a Cardiffba tartó buszjáraton rám törő megkönnyebbülés ráébresztett, hogy mennyire igénybe vett a puszta jelenlét is ebben az óriási, míves hangyabolyban.