Mikor beérkezett a vonat, volt egy kis időm elmerengeni a kiszállás után elém táruló látványon. Az új helyre érkező ember szeme csak úgy ugrál körbe-körbe a környezet különféle elemein, hogy találjon végre valamit, ami annyira markáns, hogy hajlandó első képkockaként továbbítani az agynak, hogy az benyomásként elraktározhassa. Saint Pancras állomás (ahová tizenegy óra vonatutat követően érkeztem meg) egy fedett, belülről jellegtelen épület, így a tekintetem végül, utolsó mentsvárként a körülöttem hömpölygő tömegben kivehető tipikus angol arcokon állapodott meg. Figyeltem az átlagon bevásárlószatyor, az elegánsabbon bőrtáska alakú fejek miként húzódnak kedves, előzékeny mosolyra, mikor összetalálkoznak, s a hozzájuk tartozó gazdatesteket, ahogy finom kézmozdulatokkal jelezve engednek utat a másiknak.

A következő, ami szembe szökik a sok külföldinek látszó, mégis egészen biztosan hazaérkező utas, akik ebben a minőségükben túlzóan nagy forgatagot képeztek.

Saint Pancras állomásról is – merengésemből kizökkentve – egy kínai férfi szólított fel távozásra borzalmas angolsággal, kinek ruházatából azonnal látni lehetett, hogy a vasút alkalmazásában áll, így nem tanácsos kérésének ellenállni. Ő adta a legelső leckét arról, hogy Londonban tökéletes angolsággal találkozni igazi kuriózum, hiszen a város tízmilliós lakosságának több mint felét azok a bevándorlók adják, akik kijavítani nemigen tudják egymást, csak az ő saját hibáik átvételére biztatni a beszélgetés többi résztvevőjét. Éppen ezért viszont mára szinte bármit bárhogy szabad mondani, ha a közlés az érthetőség határain belül marad; senki sem fog (a sok ázsiai bevándorlóra való tekintettel nem a „ferde szemmel nézni” kifejezést használom itt) fennakadni egy pillanatra sem.

A jelenség furcsán hat(hat), de a magyarázata egyébként roppant prózai: a brit társadalom csupán első látszatra színes, valójában viszont az alján ülepedett le mindaz, ami kívülről beszivárgott, míg a tetején a született britek úszkálnak, életük magától értetődő könnyedsége által fenntartva. Az élesen kirajzolódó válaszvonal mentén pedig két külön világra hasadt London. Az egyiket a britek élik, a másikat pedig mindenki más. A nyelvben megfigyelhető degenerációk rendkívüli térnyerését pedig éppen ez a jelenség táplálja, azaz egész pontosan annak köszönhető, hogy az Egyesült Királyság fővárosában csak külföldi születésűekkel találkozik az ember (ha maga is az), míg az angolokat csak látni lehet, ahogy az utcán elviharzanak szép öltönyeikben, hetyke járásukkal, kezükben és nyakukon lóbált aktatáskákkal, s eltűnnek a csillogó felhőkarcolókban, ami megmaradt az ő hamisítatlan és tisztán hazai Londonjuknak.